|
Tehetetlenül
A fiatal halálfaló komoran sétált végig a folyosón. Arca kemény volt és hideg, de szíve gondterhelt s lelke feldúlt. Ám mindezeket az érzéseket nem lehetett látni rajta. Mindet remekül titkolta.
Nagyon aggódott. Hallotta a híreket és most a Nagyúr kastélyának a börtönei felé vette az irányt. Sietett, mert sürgette az idő és nem akarta, hogy mások észre vegyék eltűnését.
A börtönt nem őrizte senki. Ez a Nagyúr hiúsága volt. Úgy vélte akit ő elkapott az kastélyából sosem menekül… élve. Valahol igaza is volt…
Az ifjú halálfaló most kivételesen örült ennek. Lesietett a cellához vezető lépcsőn és megállt a hatalmas ajtó előtt. Óvatosan benézett egy résen. Szíve nagyot dobbant és keze ökölbe szorult a fájdalomtól, amit e látvány nyújtott. Eddig remélte, hogy a társai tévedtek és a hírek nem igazak, de most már szemernyi kétsége sem volt, hogy tévedett…
A cellában egy fiatal nő ült. Göndör, barna haja kócosan omlott vállaira és túlméretezett vászonhálóinge- melyet a halálfalók adtak rá- esetlenül lógott rajta.
A fiatal férfi belépett a cellába. Az ajtó hatalmas puffanással csukódott be mögötte. A nő rémülten ugrott fel, azt hitte érte jött, hogy elvigye a Nagyúr elé, de, amikor megpillantotta az ifjú arcát megnyugodott egy picit. Mozdulatlanul állt előtte és várta, hogy a férfi megszólaljon. Nem hiába:
-
Reméltem, hogy nem te vagy az, Hermione – mondta.
A nő csak megvonta a vállát:
-
Előbb-utóbb így is elkaptak volna, te is tudtad…
-
Ha hallgatsz rám és nem hagyod el a házat ,nem kaptak volna el! – vágott közbe a férfi.
-
Hermione ismét megvonta a vállát:
-
De! Megtaláltak volna így is. Figyelnek! Mindenkit! Még téged is Draco…
-
Igen, tudom. Nem is lenne szabad itt lennem… - válaszolta halkan.
-
Mégis itt vagy! – élénkült fel a nő hangja.
-
Draco Hermione szemébe nézett.
-
Itt vagyok – mondta – nem engedhetem, hogy bajod essen…
-
Hermione a férfi elé lépett és kezét a vállára tette.
-
Nem a te hibád…
-
Jobban is vigyázhattam volna rád…
-
Most már mindegy, a sorsom eldőlt…
-
Draco megrázta a fejét.
-
Még nem… – mondta –… még megmenekülhetsz! Látom már fel is készítettek…
Hermione dühösen csattant közbe:
-
Nem leszek az övé! – kiabálta.
Elengedte a férfi vállát és hátrált pár lépést.
-
Hermione, gondolkozz! Ez az egyetlen esélyed! – Draco kétségbe esetten lépett a nő után.
Ő csak csalódottan nézett rá. Nem hitte el azt, amit hallott.
-
Odadobnál neki, mint agy szukát? - kérdezte döbbenten.
-
Ha ezzel megmenthetlek…
-
Nem leszek Voldemort kurvája! – csattant fel ismét.
-
Draco összerezzent erre a névre, de nem szólt semmit.
-
Hermione, nincs más választásod! Máskülönben megöl! – mondta komolyan, de hangján hallatszódott a félelem.
-
Akkor meghalok – Hermione csak ennyit tudott mondani és Draco rémülten pattant mellé. Gyöngéden megrázta vállát:
-
Ne légy ostoba! Ne dobd el magadtól az életet!
-
Így is megölne!
-
Ha az övé leszel, nem!
-
Nem leszek a Nagyúr játékszere! – válaszolta Hermione eltökélten.
Draco csak a fejét rázta. Kétségbeesésében és tehetetlenégében térdre rogyott és átölelte a nő derekát. Arcát a vászonhálóingbe temette és úgy küszködött a könnyeivel.
-
Könyörgöm Hermione, inkább tedd meg! Ne akarj meghalni.
A nő letérdelt mellé és megcsókolta. Hosszú és szenvedélyes csók volt. Olyan, amely igazán szívből jön, melyet a szerelem tüze éltet.
-
Ígéretet tettem, hogy hű maradok… - mondta Hermione halkan, mikor végre elszakadt kedvese ajkaitól.
-
Feloldozlak alóla…
-
Miért?
-
Inkább légy az övé élve, mintsem az enyém holtan…
-
Inkább leszek a tied holtan, mintsem az övé élve…
-
Draco egyre tehetetlenebbül érezte magát.
-
Miért teszed ezt Hermione? Miért dobod el magadtól az életed?
-
A nő megvonta a vállát:
-
Büszkeségből… és mert szeretlek. Ha én meghalok, te biztonságban leszel.
Draco még szorosabban magához ölelte a nőt, de nem szólt semmit. Erre egyszerűen képtelen volt értelmesen válaszolni.
-
Ostoba vagy! – nyögte ki végül.
Hermione elmosolyodott.
-
Igen, ostoba vagyok! Ostoba és szerelmes! Csak úgy, mint te, mikor feleségül vettél. Én szeretlek Draco…
-
Ha szeretsz, ne hallj meg!
-
Hát elviselnéd, hogy hitvesed más ágyában hempereg?
-
Ha tudnám, hogy ezzel életét menti…
-
Butaságokat beszélsz!
-
Csak szeretlek!
-
Akkor hagyj elmenni. Innen már úgysem fogsz tudni kijuttatni…
Draco csak a fejét rázta.
-
Nem nézhetem tehetetlenül, ahogy megölnek.
-
Hát ne nézd! Könnyítsd meg a dolgokat!
-
Hermione, te megőrültél! – pattant fel a férfi rémülten – Ezt nem mondhatod komolyan.
-
Ennél komolyabb nem is lehetnék – komorult el a nő arca.
Kedvesére pillantott, aki zavartan állt fölötte.
-
Csak egy pálcasuhintás és fájdalommentesen meghalok – bíztatta Dracot, de ő csak megrázta a fejét és felemelte a földön térdeplő Hermionét.
-
Képtelen vagyok rá! – mondta.
-
Gyenge vagy! – csattant fel a nő dühösen – Elvakítanak az érzelmek!
-
Igen, lehet, hogy elvakítanak az érzelmek és gyenge is vagyok, de akkor sem foglak megölni!
-
Hagyod, hogy ők tegyék a helyett, hogy enyhítenél kínomon!?
-
Hermione, értsd meg! Nem tudlak bántani! Szeretlek…
-
Ezért kell megtenned!
-
Nem!
-
Hermione dühösen lökte el magát a férfitól.
-
Nem fogok könyörögni! – kiabálta kikelve magából.
-
Én viszont igen! Hermione, könyörgöm légy az övé és mentsd meg az életed!
-
Nem!
-
Hermione… !
-
Nem! – kiáltotta ismét és hátat fordított kedvesének.
Szeméből lassan csurogni kezdtek a könnyek.
-
Jobb lesz, ha most elmész… - szipogta halkan.
Draco elindult az ajtó felé és már lépett is ki, de aztán megtorpant. Visszasétált a nőhöz és maga felé fordította. Látta, hogy kedvese arcát keserű könnyek tarkítják és ettől csak még jobban összeszorult a szíve és gyomra görcsbe rándult.
-
Sajnálom, Hermione. Szeretlek…
-
Tudom… - válaszolta alig hallhatóan, majd hozzábújt a férfihoz.
Ő is átölelte kedvesét. Hosszú ideig álltak így, mire a férfi gyöngéden ellökte magától szerelmét. Benyúlt a palástja alá és elővett egy fiolát. Hermione kezébe nyomta.
-
Ez nem öl meg…– mondta -… csak enyhíti a fájdalmat. Mielőtt elvinnének, idd meg! Magadnál leszel végig, de tompítja érzékeidet. Ettől majd nem szenvedsz.
Hermione hálásan rakta el az üveget. Egy ideig még nézte párja szürke szemeit, végül megszólalt:
-
Te is ott leszel, igaz? – kérdezte.
Draco értetlenül nézte.
-
Amikor megölnek… - segítette ki Hermione.
A férfi fájdalmasan sóhajtott.
-
Sajnos kénytelen leszek. Bár ne kéne… Bár ne így történne minden… Annyira tehetetlennek érzem magam…
A nő kedvese arcához emelte tenyerét.
-
Ezen már nem tudsz változtatni
-
Tudom… - mondta a férfi halkan és az ö szemeiben is megjelentek a könnyek.
Hermione bátorítóan rámosolygott.
-
Most már menned kell. A végén még lebuksz.
Draco erre magához húzta kedvesét és megcsókolta, még utoljára átölelte.
-
Sajnálom, szeretlek… - suttogta a fülébe -… remélem, hogy meggondolod magad.
Aztán nagy nehezen elengedte és eltűnt az ajtó mögött. Hermione még hosszú ideig sírt, de mire eljöttek érte a Nagyúr szolgái már újra a büszke és sérthetetlen nő volt.
Draco visszasietett a helyére. Szerencsére senki sem vette észre az eltűnését. Hosszú ideig csak csendben állt, egymagában, tehetetlenül. Reménykedett benne, hogy Hermione mégiscsak az életet választja, ám mindhiába. Megkondultak a Nagyúr harangjai jelezvén, hogy a nőt hajnalban ki fogják végezni.
Draco teljesen összetört. Ahogy lejárt a szolgálata visszasietett szobájába és ágyára vetette magát. Nem titkolva gyengeségét, az arcát párnájába temetve sírt. Sírt a fájdalomtól, a szomorúságtól és a büszkeségtől. Igen, a büszkeségtől is, hisz Hermione – ígéretét betartván – hű maradt hozzá és úgy hal meg, ahogy akar. Ahogy ő választotta… És ez fontos volt, mindkettőjük számára…
Eljött a hajnal. Draco ott állt a sok halálfaló közt. Arca kemény volt és szeme hidegen csillogott. Szomorú volt, de ezt jól titkolta. Nem sírt, nem is sírhatott volna, de már amúgy is elfogytak könnyei.
Tehetetlenül nézte végig, ahogy Hermione – két halálfaló kíséretében – büszkén végigvonul a tömegen. Még magánál volt, de Draco látta, hogy a nő tekintete kezd elhomályosulni. Tudta, ez a szer hatása.
Hermionét Voldemort elé kísérték. Felemelt fővel, büszkén állt meg előtte. Egy cseppnyi félelmet sem mutatott és a csípős hideg ellenére sem remegett, pedig csak az az egy szál vászonhálóing volt rajta.
Voldemort a tömeggel szembe fordította. Hermione szemével végigpásztázott a tömegen. Dracot kereste. A távolban meg is találta. Halványan elmosolyodott, mikor meglátta. Egymás szemébe néztek, még egy utolsó búcsúpillantás.
A férfi látta, hogy Hemione milyen nyugodt és higgadt. Szinte már természetellenes volt a viselkedése és ez igencsak megrémítette. Persze tudta, hogy ez a szer hatása lehet, de nem volt benne teljesen biztos. És a többi halálfaló is különösnek vélte a nő viselkedését.
Hermione még utoljára rápillantott kedvesére. Hallotta, ahogy a Sötét Nagyúr kimondja az egyik legkínzóbb halálos átkot, de ő már alig érzékelte a fájdalmat. Végül elsötétült a szemei előtt a világ.
A nő élettelen teste tompán puffant a földön. Szája szélén egy halvány vércsík buggyant ki és üveges tekintete a semmibe fúródott.
A Nagyúr győzelemittasan rakta el a pálcáját. Az összes halálfaló tapsolt és a büszkeségtől dagadozva dicsőítette Urát. Mindenki boldog volt a vér és a meggyötört nő halála látványától. Mindenki mosolygott, hisz manapság a Nagyúr ritkán ad alkalmat ilyesfajta szórakozásnak.
Csak Draco volt komor. Hideg, kemény arca változatlan maradt és szeme ugyan olyan búsan csillogott. Őt nem izgatta a vér látványa. Nem volt büszke Urára. Undorodott ettől az egésztől, de már nem tehetett semmit.
Égett a lelke a fájdalomtól, szíve könyörtelen kínokat élt át. Úgy érezte, mintha összetépték volna, majd kifacsarták az életét. Ám ő már képtelen volt könnyeket hullajtani. Csak állt tehetetlenül és magában siratott…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
