|
Boldog karácsonyt!
Léteznek-e angyalok? Vagy karácsonyi kívánságok? Vajon teljesülhetnek-e kimondott és kimondatlan vágyaink? És a kimondottak közül, ha azok meggondolatlanok és egyszer valóra válnak? Az szerencse-e, vagy inkább csapás? Vajon tisztában vagyunk-e azzal, amit kívánunk, és vállaljuk is a következményeit...?
-
Szívtelen görény vagy Malfoy! - kiabálta Hermione kikelve magából – Azt hiszed csak így idejöhetsz és sértegethetsz? Mégis, hogy képzelted?! Undorodom tőled…
-
Tükörbe már néztél ? - vágott vissza Draco dühösen.
Hermione eleresztette a füle mellet a megjegyzést. Hat év alatt már teljesen megszokta és nem is törődött a fiú gonoszkodásaival. Csak sóhajtott egyet és legyintett:
-
Szánalmas vagy…! - mondta - …érzéketlen és szánalmas! - azzal hátat fordított a mardekárosnak és elcsörtetett.
Draco dühöngve fordult magába. Mégis, hogy képzeli ez a kis sárvérű?! Őt ne sajnálja senki! Nincs szüksége szánalomra!
Felbőszülten indult a könyvtár felé. Kinn már sötét volt és esett a hó. Alig voltak egy páran az iskolában. A legtöbben hazautaztak karácsonyra. Ő is szívesebben lett volna otthon, de másképp alakultak a dolgok. Az apjának túl sok elfoglaltsága volt. Sajnos nem tehetett ellene semmit, itt viszont szörnyen unatkozott. A mardekárosok közül csak egy-két másodéves maradt (még Crack és Monstro is elutaztak), és rajtuk kívül egyedül a griffendélben maradtak egy páran. Draco balszerencséjére pont azok, akiket a legjobban utált. Potter és a bandája…
Hosszas válogatás után végül kikölcsönzött egy könyvet. Nem mintha érdekelte volna, de jobb a semminél. Fáradtan ballagott vissza a klubhelységébe. Közben még mindig Hermione szavain bosszankodott. Próbálta őket kiűzni a fejéből, de sehogy sem ment, főleg miután meghallotta a lány hangját az egyik távolabbi teremből.
Úgy tűnt mintha vitázna valakivel. Talán Seamusszel, a hangja kísértetiesen hasonlított a fiúéra.
Draco kíváncsi lett. Csöndben odalopakodott a teremhez és belesett a félig nyitott ajtón. Nem tévedett. Valóban Finnigan állt a lánnyal szemben. Kicsit ingerültnek látszott és csalódottnak. Mint, aki rossz hírt kap.
-
… én nem értem Hermione, mi bajod van velem?
-
Hidd el Seamus semmi! Én csak…, egyszerűen nem azt érzem irántad amit szeretnél…
-
Visszautasítasz!
-
Csak nem áltatlak hiú ábrándokkal!
-
Mindenkit visszautasítasz!
-
Ez nem igaz! - csattant fel a lány.
-
Dehogy nem! Deannal is ezt tetted! Szívtelen vagy! Olyan, mint egy üres könyv…
Draco csöndben hallgatta a veszekedést. Különösen tetszett neki ez a hasonlat, főleg, hogy tudta, Hermione mennyire szeret olvasni. Bár furcsállta picit a dolgot. Granger nem rég hasonlókat vágott az ő fejéhez. Kíváncsi volt, mit érezhet most lány.
Közben Seamus, Dracot majdnem fellökve, kiviharzott a teremből. Hamar eltűnt a folyosón és útját már csak léptei zaja jelezte.
Hermione egyedül maradt. Láthatóan fájdalmasan hatottak rá a fiú szavai. Nagyon szomorúnak tűnt, de Draco élvezte. A látvány kielégítette bosszúvágyát, bár sajnálta, hogy nem ő okozott fájdalmat a lánynak. Úgy még édesebb lett volna ez a pillanat.
De nem élvezhette sokáig diadalát, Hermione észrevette:
-
Mit keresel itt, Mlfoy? - fordult a mardekároshoz ingerülten.
Draco gúnyosan elmosolyodott:
-
Csak nézlek Granger…
-
Tűnj el!
-
Miért? - vonta fel a szemöldökét a fiú - Egy szívtelen alak nem élvezheti egy másik szívtelen alak társaságát?
Csatt! Hermione pár gyors lépéssel Malfoy előtt termett és felpofozta.
-
Ne merj így hívni! - sziszegte a fogai közt dühösen - Kettőnk közül te vagy az egyetlen akit annak lehetne tituálni….
-
Valóban? - vágott közbe Draco.
Elkapta a lány karját, megszorította és maga felé húzta. Hermione felszisszent az erős kezek szorításától.
-
Finnigan az előbb hívott szívtelennek! Én miért ne tehetném? - folytatta a fiú.
-
Mert te egy érzéketlen barom vagy!
-
Ne sértegess!
-
Inkább engedj el! - követelte Hermione - Fájdalmat okozol!
-
Fogalmad sincs milyen az, ha fájdalmat okozok!
-
Dehogy nem! - csattant fel a lány - Valójában te nem tudod milyen az, ha fájdalmat okoznak! Csak gyűlölsz és képtelen vagy szeretni!
Draco még erősebben megszorította a lány karját, ezzel próbálva őt csöndre inteni, de Hermione nem hallgatott el :
-
Ha csak egy napig képes lennél az emberi érzések kifejezésére és befogadására már nem tartanálak egy görénynek! Könyörgöm csak egy napig, de te… Auuu! Eressz!
A fiú szorítása egy cseppet sem lazult és Hermionénak egyre jobban fájt a karja. Végül sikerült kitépnie magát és fájó kezét masszírozva hátrált pár lépést.
-
Gyűlöllek, Malfoy! Hideg vagy és érzéketlen! - azzal megfordult és elindult a griffednél klubhelysége felé.
De Draco nem hagyta annyiban:
-
Hideg?- kérdezte vissza - Tudod miért nem kellettél Potternek? Mert Finnigannak igaza van! Olyan vagy, mint egy üres könyv…
Hermione megtorpant és a fiú arcán egy gúnyos mosoly jelent meg. Tehát rátapintott a lány gyengepontjára.
-
Hiába várod! Soha nem lesz a tiéd. Ő csak a barátjának tekint, de nemsokára már az sem leszel. Elűzöl magad mellől mindenkit. A végén, egyedül fogsz maradni…
Hermione arcán végig gördült egy könnycsepp.
-
Az lehet… - mondta halkan s közben megfordult. Újra szembe állt a merdekárossal - …de te már egyedül vagy… - folytatta még csöndesebben és a fiú hideg, szürke szemeibe nézett.
Draco megrémült ettől a pillantástól. A lány tekintete olyan mély és átható volt, hogy szinte már szédülni kezdett e gesztenyebarna szemek örvényében. Ráadásul olyan búsan csillogtak, hogy még a torka is összeszorult és képtelen volt megszólalni.
Csak állt ott hosszú ideig, mint akit megbabonáztak és Hermionét nézte. Végül összeszedte magát, megrázta a fejét és távozott. Távozott? Inkább menekült. Szégyellte, de menekült a lány fájdalmas, átható tekintetétől.
Egész este zavart volt. Még a könyvhöz sem kezdett hozzá, amit kikölcsönzött. Csak járkált fel-alá, próbált kezdeni magával valamit, de Hermione pillantását képtelen volt kiűzni a fejéből.
Mégis mi akart ez lenni? Mitől csillogtak úgy a szemei? Düh, bosszú, vagy tényleg ennyire szenvedne? Hisz fájdalmat akart neki okozni, hát sikerült! És most ő gyötrődik miatta? Lelkiismeret furdalása lenne? Nem! Az lehetetlen! Egy ostoba kis sárvérű miatt? Granger biztosan csak bosszút akart állni. Azért nézett rá így, hogy ő rosszul érezze magát. Igen! Biztos csak ezért tette… Bár , ha jobban belegondolt, Hermione nem az bosszúálló típus…
Most már teljesen összezavarodott. Úgy érezte valamit tennie kell, különben beleőrül ebbe a bizonytalanságba.
Felpattant a kandalló előtti fotelból és kivágtatott a klubhelyiségből. Nem érdekelte, hogy már rég elmúlt éjfél. Az sem zavarta, hogy lebukhat. De, hát ki az, aki karácsony éjszakáján a folyosókat fogja ellenőrizni.
Teljesen egyedül volt, a kastély kongott az ürességtől. A diákok már rég aludtak, a tanárok is, furamód még a szellemek sem kísértettek ezen az ünnepélyes éjjelen. Minden csöndes volt és nyugodt. Csak a nagyterem mögötti kis szobából szűrődött ki némi csekély fény.
Draco már meg sem lepődött ezen. Mostanában ott mindig égtek a gyertyák. Karácsonyra azt a kis szobát alakították át társalgónak. Ott állt a fa is és rajta mindig tündököltek a fények. Fotelek és székek helyett párnák hevertek a földön, hogy a diákok odaülhessenek a fa köré. Napközben karácsonyi dalok szóltak, de most csak valami ismeretlen zaj szűrődött ki.
Draco rögtön felfigyelt rá. Elindult az ajtó felé, hogy kiderítse, mi ez. Közeledve egyre tisztábban ki lehetett venni a zajt. Sírás volt. Óvatosan benyitott. A fa előtt Hermione ült és szipogott.
Draco hosszú ideig az ajtóból nézte. Összeszorult a torka látványtól. A lány egyszerre volt mérhetetlenül szomorú és gyönyörű ebben a halványan derengő fényben. Valami fojtogató érzés tört rá. Belülről kínozta. Beköltözött a gyomrába és nem tudott tőle szabadulni.
Vicces…- gondolta magában - …, ha ennyire érzéketlen, akkor mi ez az érzés, ami nem hagyja nyugodni? Miért érzi rosszul magát ettől a látványtól? Miért zavarja az, hogy Hermione ennyire bús? Talán csak az zavarja, hogy a lány szívtelennek nevezte, pedig neki is vannak érzései? Igen! Biztos csak ez az! És Hermione…? Most, hogy így elnézte már sajnálta azokat a szavakat. Aki ilyen szomorú tud lenni az nem lehet érzéketlen. Nem! Az lehetetlen! De mégis mit tehetne? Már nem vonhatja vissza azt, amit mondott. Bár jóvá tehetné valahogy… Igen! Hisz ma karácsony van! A szeretet ünnepe. Bebizonyíthatná a lánynak , hogy nem érzéketlen. Hogy igenis vannak érzései és az, amit iránta érez az… Hátborzongató! Hisz maga sem tudja, hogy mi az, csak abban biztos, hogy erősebb nála. Mióta meglátta Hermione átható pillantását ez irányítja és nem tud neki ellenállni.
Egy ideig még nézte a lányt, nem volt benne biztos, hogy az amire most készül olyan jó ötlet-e, de hangja mégis határozottan csengett mikor megszólalt:
-
udod, Granger, Potter egy barom! És Finnigan is! Jobbat érdemelsz náluk…
Hermione ijedten fordult meg. Ilyenkor már nem számított senkire.
-
Malfoy! - mondta és közben tenyerét a mellkasához szorította - Megijesztettél! Mégis mit keresel itt?
Draco megvonta a vállát:
-
Semmit - válaszolta hanyagul, miközben elindult felé és ledobta magát egy halom párnára - Csak pont erre jártam , mikor észrevettelek és úgy gondoltam jól esne a társaságom…
-
A tiéd!? - nevette el magát Hermione - Ez jó vicc! Inkább egy dúrfarkú szúrcsók!
-
Óóó, azért nála talán mégis jobb vagyok…
-
Talán beképzelt vagy! - mondta Hermione csípősen.
Draco eleresztette a füle mellett megjegyzést.
-
Azért mégiscsak jobb, hogy itt vagyok! Legalább már nem sírsz…
Hermione lesütötte a pilláit és elfordult a fiútól.
-
Mondd , Malfoy, nem bírsz békén hagyni? Mit akarsz még tőlem?
Draco gyorsan felpattant elkényelmesedett helyzetéből és átült úgy, hogy a lány szemébe tudjon nézni.
-
Hogy mit akarok? - kérdezte vissza - Azt hiszem, bizonyítani.
Hermione felvonta szemöldökét:
-
Bizonyítani?
-
Igen! Bizonyítani! - mondta miközben egyre jobban közelített hozzá - Bebizonyítom neked, hogy nem vagyok egy szívtelen alak. Hogy igenis vannak érzéseim és ki is tudom őket fejezni. És bebizonyítom azt is, hogy Finnigan tévedett.
-
Valóban? Pedig nem rég még igazat adtál neki…
-
Csak a düh mondatta ki velem, nem gondoltam komolyan.
Hermione megrázta a fejét:
-
Nem, Malfoy! Nem hiszek neked! Csak játszol velem, mint mindig.
-
Most nem! Most őszinte vagyok!
-
Hazudsz! - jelentette ki a lány határozottan, majd felállt és elindult az ajtó felé.
De Draco gyorsan utána iramodott és elkapta a csuklójánál.
-
Várj, Granger! Mégis miért hazudnék? Hisz ma karácsony van! Mindenkinek teljesül egy kívánsága…
-
Te képtelen vagy szeretni. Csak gyűlölsz.
-
Miért nem engeded, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét?
Hermione ismét lesütötte a pilláit.
-
Talán mert szívtelen vagyok és nincsenek érzéseim… - mondta halkan miközben újabb könnyek jelentek meg a szemében.
Draco közelebb lépett a lányhoz, ujjaival óvatosan végigsimított az arcán, gyöngédem megragadta az állánál és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.
-
Te egyáltalán nem vagy érzéketlen - mondta s közben letörölt pár könnycseppet az arcáról - Te teljesen más vagy…
Hermione megborzongott Draco érintésétől.
-
Nem is ismersz - vágott közbe erőtlenül - fogalmad sincs, hogy milyen vagyok…
-
Óóó…, dehogyis nem! Pontosan tudom, hogy milyen vagy - felelte csöndesen és egy halvány mosoly jelent meg az arcán - Tudom, hogy imádsz olvasni, hogy te vagy az egyik legokosabb diák az egész Roxfortban. Azt is tudom, hogy türelmes vagy segítőkész és önfeláldozó. A barátaidért mindent megtennél és tele vagy különféle érzésekkel. Tele vagy szeretettel, szerelemmel és barátsággal. És tudom, hogy képtelen vagy gyűlölni. Hiába mondod, igazából nem tudsz gyűlölni senkit. Mert ugye te nem ilyen vagy…?
Draco egyre közelebb került a lányhoz. Egyik kezével átölelte a derekát és maga felé húzta, a másikkal még mindig az állát tartotta.
Hermione reszketni kezdett a fiú karjaiban. El akart menni, el akarta lökni magától Dracot, de képtelen volt. Teste nem engedelmeskedett neki. Csak megadóan behunyta a szemét és várt. Várta, hogy a fiú esetleg magától elmegy, hogy nem neki kell megtennie az első lépést, de e helyett valami teljesen más történt.
Draco közelebb hajolt a lányhoz, ajkai gyöngéden rátapadtak Hermione ajkaira és még mielőtt ő bármit is felfoghatott volna, megcsókolta. Nem tartott hosszú ideig. Épp csak pár másodpercig, de arra pont elég volt, hogy mindkettejükben lángra lobbantson valamit.
Draco úgy érezte, hogy a csók hatására az a fura görcs a gyomrában lazulni kezd, viszont a szíve egyre vadabbul kalimpált. Nem tudta, hogy mi ez, csak abban volt biztos, hogy ez jobb érzés annál, mint amikor fájdalmat okozott a lánynak. Sokkal jobb volt és ez dühítette. Hisz mégiscsak Grangerről volt szó, az ellenségéről. Gyűlölnie kellet volna, de ő nem tudta. Azóta a pillantás óta képtelen volt…
Hermione viszont e kis idő alatt összeszedte magát. Elfordította a fejét, tett pár lépést az ellenkező irányba és hátátfordított a fiúnak.
-
Miért teszed ezt? Te is tudod, hogy nem lett volna szabad… - mondta halkan -…, ennyire gyűlölsz?
-
Hogy gyűlöllek-e? - sóhajtotta Draco - Szeretnélek, de nem tudlak. Ez az érzés itt bent… - magyarázta miközben megfogta a lány kezét és a mellkasához szorította - …nem engedi, hogy így érezzek irántad…
-
Miért? Mi ez az érzés? - kérdezte Hermione és a fiú szemébe nézett.
Olyan más volt a tekintete. Békés, nyugodt és kedvesen csillogó. Ilyennek még sosem látta… Megdobbant a szíve. Úgy érezte… Igen! Úgy érezte, hogy ezt a tekintetet talán tudná… Ezt talán…
Ökölbe szorította a kezét. Ez ostobaság - mondta magában.
-
Nos? Mi is ez az érzés? - fordult ismét Dracohoz.
-
Fogalmam sincs! - válaszolta a fiú őszintén - Még sosem éreztem… - azzal megragadta Hermionét és hanyatt döntötte. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy a lány kénytelen legyen a vállába kapaszkodni, majd ismét megcsókolta. De most nem csak az ajkaiba kóstolt bele. Végig járta a nyakát, vállát, kényeztette a füle mögötti kis érzékeny területet.
Hermione megborzongott és ismét elfogta reszketés. Úgy érezte kezdi elhagyni az ereje, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, vett egy mély lélegzetet és egy határozott mozdulattal ellökte magát a fiútól.
Draco hagyta a lányt. Nem erőltette, de azért szemmel láthatóan csalódott volt.
Nem dühös, nem ingerült mint máskor, ha valami nem úgy történt ahogy akarta, sokkal inkább szomorúnak tűnt.
Hermione az ajkába harapott. Ez a fiú tényleg nem ugyan az az ember volt, mint akit ő ismert.
Ez a fiú érzett,szenvedett, szeretett, csalódott és ez mind meglátszott rajta és őszinte volt.
És ő most itt állt és nem tudott mit kezdeni. Hosszú idei csak nézte és Draco tűrte a pillantását.
-
Miért utasítasz vissza Hermione? - kérdezte végül - Azt akarod, hogy Finnigannak legyen igaza? Hisz mindketten tudjuk, hogy te nem vagy olyan…
-
Nem erről van szó… - ellenkezett a lány és zavarában tördelni kezdte az ujjait - …csak egyszerűen… Hát nem veszed észre?! - csattant fel váratlanul - Mi ellenségek vagyunk!
-
De nem ma! - mondta Draco határozottan - Nem most!
Hermione felvonta a szemöldökét:
-
Miért? - kérdezte - Milyen nap van ma?
-
Karácsony
-
Ez nem változtat a dolgokon! Mi akkor is…
-
Hermione, kérlek! - vágott közbe a fiú - Engedd, hogy bizonyítsak…
Odalépett a lány elé, megfogta mindkét kezét, hogy nem tudja tovább tördelni az ujjait és mélyen a szemébe nézett.
Igazából maga sem tudta, hogy miért teszi. Hogy miért akar még mindig bizonyítani Hermionénak. Hisz már megmutatta, hogy vannak érzései, hogy tud kedves is lenni és érzékeny. Akkor meg mi kényszeríti? Mi ez az érzés ,ami nem hagyja nyugodni? Ami belülről égeti, ha nincs Hermione közelében…?
Gyöngéden átölelte a derekát és újra megcsókolta. A lány most sem ellenkezett, de nem viszonozta a gesztust. Úgy tűnt mintha próbálná magát ellökni a fiútól, de ereje minduntalan elhagyta...
-
Draco kérlek… - préselte ki magából a szavakat, miközben fiú a ruháiból kezdte el bontogatni - …eressz el! Nekem el kell mennem!
-
Az ajtó nyitva áll… Én nem kényszerítelek…
Hermione elnézett a fiú válla fellett az ajtó felé. Valóban nyitva állt és nem volt messze. Csak pár lépést kellet volna megtennie, de amikor Draco hozzádörgölődött a testéhez és ő megérezte az egyre növekvő kívánalmát, ereje teljesen elhagyta.
Megadóan sóhajtott, behunyta a szemét és mohón maga kapott a fiú ajkai után.
Draco mintha csak erre a pillanatra várt volna. Gyöngéden végigsimított a lány derekán és csípőjén, majd ott, ujjait megakasztva Hermione szoknyájába és bugyijába,elindult lefelé.
Nem telt bele pár perc és mindketten kiszolgáltatottan álltak egymás előtt. Draco maga is meglepődött ezen. Hermione egyáltalán nem volt tétlen e kis idő alatt. Kissé bátortalanul, de egész gyorsan szabadította meg a fiút a ruháitól, mintha már nem bírna uralkodni vágyain.
Dracot ez csak még jobban lázba hozta. Felkapta a lányt és a legközelebbi párnakupachoz vitte. Mindketten odadőltek és folytatták egymás testének kényeztetését, míg végül már egyikük sem bírta tovább.
Hermione lábaival átölelte a fiú derekát, ő még megcsókolta a lány mindkét elékínált mellét, majd egy határozott mozdulattal beléhatolt. Hermione halkan felszisszent, de pillanatnyi fájdalma hamar elmúlt,namint Draco mozogni kezdett benne, és helyét elfoglalta a gyönyör az élvezet és a beteljesülés utáni vágy.
Már egyiküket sem érdekelte, mi fog történni ez után. Csak egy volt fontos, hogy most egymáséi. Hagyták, hogy sodródjanak érzelmeik folyamában hol gyorsabban, hol lassabban, a lényeg, hogy együtt. Hogy együtt haladtak közös céljuk felé, mely nem volt más mint a feltétel nélküli megadás egy olyan erővel szemben, melynek nem tudtak, de nem is akartak ellenállni. Bár nem tudták mi ez az erő, engedték , hogy mozdulataikat, csókjaikat és halk suttogó szavaikat elragadja ez az örvénylő érzelem áradat, mely visszavonhatatlanul közelgett a csúcs felé.
Mindketten érezték közeledtét. Szívverésük felgyorsult és szaporábban szedték a levegőt. Hermione halk nyögései a hullámokban rájuk törő élvezettől kezdtek egyre hangosabbá válni, míg végül izmaik megfeszültek, testük megmerevedett és elérkezett a tetőpont.
Abban a pillanatban minden világos lett Draco előtt. Minden eddigi érzése értelmet nyert, megválaszolatlan kérdései többé nem okoztak gondot a számára. Rájött, hogy miért akar még mindig bizonyítani Hermionénak, hogy mi ez a furcsa görcs a gyomrában. És a válasz olyan egyszerű és egyértelmű volt. Olyan boldogító…
De amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt ez a pillanat. Mikor testük ernyedten hanyatlott egymásra ez a tudás valahogy kiszállt Draco fejéből. Tudta, hogy tudja. Hogy valahol a szive vagy a lelke,mélyén ott van a válasz,csak nem emlékezett rá. De most túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.
Inkább fejét a lány mellkasára fektette és hallgatta a szíve dobogását. Egyenetlen volt és nagyon szapora, de lassan kezdett megnyugodni.
Draco úgy érezte, lassacskán elnyomja az álom. El is aludt volna, ha Hermione nem kezd el játszani hosszú, szőke hajtincseivel. Kiválasztott egyet a sok közül, óvatosan végighúzta az ujjai közt, majd ugyan ezt tette a következővel is. Ezzel elszórakozott egy ideig, míg a fiú végül meg nem unta.
Akkor kicsúszott a lányból - erre mindketten halkan felszisszentek - majd odafeküdt mellé és átölelte. Hosszú ideig feküdtek így élvezve egymás közelségét. A beálló csöndben szinte hallani lehetett a kinn eső hópelyheket és a távolban, mintha csengőket hallottak volna, de az is lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük.
Igazából ez most egyiküket sem foglalkoztatta és a csöndet végül Hermione szakította meg:
-
Sajnálom…- mondta halkan.
Draco picit elfordította a fejét, rosszul estek neki a lány szavai.
-
Én nem, hogy megtettük - válaszolta határozottan, de Hermione csak megrázta a fejét és elmosolyodott:
-
Nem, azt én sem! Azt sajnálom, hogy szívtelennek és érzéketlennek neveztelek… Pedig ez nem igaz…
-
Óóó… Nos… - kezdte a fiú - …én ugyan ezt mondtam rád, én is sajnálom. És ezt is… - mondta miközben odahajolt a lány karjához és megcsókolta.
Egy csúnya lila folt éktelenkedett rajta és Draconak nem esett nehezére felismerni saját ujjainak nyomát. Most, hogy így visszagondolt arra a veszekedésre rosszul érezte magát. Hogy kiengesztelje a lányt a karjáról óvatosan elindult a vállán és a nyakán keresztül az ajkai felé. Ott megállapodott és hosszú idei csak csókolóztak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga kettejük között. Mintha minden megszűnt volna létezni körülöttük és rajtuk kívül nem lenne senki más. Végül elnyomta őket az álom…
Még sötét volt, mikor Draco felébredt. Hermione ott feküdt mellette, békésen aludt és ő hosszú ideig csak nézte. Néha-néha megcsókolta, kisimított pár hajtincset az arcából, de leginkább csak gyönyörködött lányban
Azon töprengett, vajon mi lehetett az az érzés, ami idáig hajtotta? Mert azt tudta, hogy egyszer már rájött, csak elfelejtette. És hiába törte a fejét, sehogy sem akart az eszébe jutni. Csak arra emlékezett, hogy jó volt, megnyugtató, és ugyanakkor hátborzongató is.
Végül hagyta a dolgot. Felkelt, összeszedte mindkettejük ruháit, a sajátjaiba belebujt, a lányét összehajtogatva mellé fektette, majd elindult az ajtó felé.
Karácsony van…- gondolta magában - …mindenkinek teljesül egy kívánsága. Neki most több is teljesült. Fájdalmat akart okozni Hermionénak, sikerült. Igaz, közben magát bántotta, de megtette,amit akart. Aztán bizonyítani akart a lánynak. Ez a kívánsága is teljesült, bár belül az az érzés még mindig nem hagyta nyugodni. És közben még Hermione kívánságát is teljesítette. Így teljes az ünnep, nem?
A terem bejáratától még egy utolsó pillantást vetett a csöndben szuszogó lányra.
-
Boldog karácsonyt Granger… - suttogta halkan miközben becsukta maga mögött az ajtót - …boldog karácsonyt!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
